A Kékség kegyeltje 1. rész: A kövér hölgy látogatása

​A Gyékényesi Nagy-tó – vagy ahogy helyben nevezik: a Kotró – már a kétezres évek elején nagy kedvencemmé vált. Heteket töltöttem itt, rengeteg feledhetetlen élmény, jókora pontyok és máig tartó barátságok kötnek hozzá. Aki egyszer már megérezte ennek a rejtélyes, kristályos víznek varázsát, egy életre kikötött a gyékényesi partokon. Bevallom, az elmúlt években kissé hanyagoltam szeretett bányatavamat, csupán párszor, a téli pecákon látogattam meg, május elején azonban útnak indultam, hogy újra meghódítsam a nagy kékséget.

Változékony, frontos időt jósoltak az elkövetkező hétre, amiben benne volt a lehetőség. Nagy izgalommal faltam a végtelennek tűnő kilométereket, mire szombat este végre megérkeztem. Tisztában voltam vele, hogy a tó háromnegyed része le van zárva – de nem a koronavírus miatt, hanem mert a bánya tulajdonosa szeretné, ha a rengeteg illegális stég, felépítmény, és parton „felejtett” lakókocsik eltűnnének onnan, ezért bekeményített, és azt mondta az egyesületnek, hogy ameddig nem lesz kipucolva a vízpart, addig lezárja az utakat, sőt mivel a szigetek is bányaterületnek minősülnek, onnan sem lehet horgászni. Ez ugyan megnehezítette a dolgom, viszont örömmel vettem tudomást a drasztikus döntésről, hiszen az utóbbi években leginkább a sok szabálytalan helyfoglaló miatt mondtam le az itteni pecákról. Egész egyszerűen zavart, hogy az ígéretes helyekre nem tudok leülni, mert valaki éppen kisajátította magának, odahúzott egy lakókocsit, vagy tákolt egy sufnit. De végre elindult az a folyamat, ami remélhetőleg kedvező lesz a tó és a horgászok számára.

Kis barátomat napokig etettem

Andrew, a remete
Az első éjszaka még megpihentem egy barátomtól kölcsönkapott házban, aztán kora hajnalban már a parton figyeltem a felszínt, kerestem a pontyokra utaló jeleket. Egy ekkora vízen nagyon fontos a helyválasztás,  de nem kell a sötétben tapogatóznunk, általában jól láthatóan árulják el magukat a termetesebb halak. Reggel hétre ki is rajzolódott a kép: a Kastély melletti strand öble előtt és a József Attila utca újkotrás felőli részén jókora pontyokat láttam fordulni. Az elkövetkező napokra hasonló időjárást és folyamatos északnyugati szelet jósoltak, így biztos voltam benne, hogy a halak ott is maradnak még egy ideig, ahol mutatták magukat.
Az újkotrás előtti utolsó horgászható helyen egy angol pontyozóval futottam össze kora hajnalban. Andrew elmesélte, hogy három éve itt ragadt Gyékényesen, és ugyan nem horgászik folyamatosan, mert néha hazautazik szülőföldjére pár hétre, de utána már jön is vissza, és pecázik tovább. Egész egyszerűen elvarázsolta a tó, az óriási pontyok, és mivel volt egy szívműtétje, nem engedheti meg magának a stresszt, inkább azt csinálja, amit szeret. Eredeti figura, örültem a találkozásnak. Újdonsült barátom felajánlotta, hogy szívesen átadja a helyét, másnap ugyanis szedelőzködik. Ennek nagyon örültem, mert jó pontyok forogtak előtte, szóval azt az egy napot mindenképpen érdemes lesz kivárnom.

A pálya az Öreg Ponty Horgászházból nézve – a látvány pazar, a szél már kezd erősödni

Part előtt
De nem voltam tétlenségre kárhoztatva, hiszen közben jó barátom – milyen nagyszerű, ha az embernek sok remek barátja van... – Bodrogi Laci, az Öreg Ponty Horgászház tulajdonosa felajánlotta, hogy hétfő reggelig üljek le hozzá, nekem pedig ennél több invitálás nem is kellett!
A délután megerősödő északi szél a tanya előtti részt rendesen felkavarta, gondoltam, bedobok a szélvízbe, mivel bányatavakon a nagyobb hullámok csapta partszél mindig ígéretes – régi tapasztalatom ez, és a könyvemben is írtam erről korábban, de a lényeg nagyjából a zavaros, táplálékkal és oxigénnel dúsuló vízben keresendő. Az elképzelésem helyesnek bizonyult, a bedobás után tíz perccel már egy öt körüli pontyot fárasztottam. Nem sokkal később pedig a másik bot is elfüstölt, sőt, akasztás után jó tízperces, élménydús fárasztás következett, majd egy pazar, ereje teljében lévő tizenöt feletti tükröst merítettem. Micsoda kezdés, micsoda horgászat! Imádlak Gyékényes!
Gyorsan visszadobáltam, még fogtam is két kisebbet, de sötétedéskor a szél elálltával a halak is eltűntek a partszélből.

Jókora tükrös a partszélből. Bányatavakon szemből fújó szélben ezt sosem hagyhatjuk ki!

Indul a buli
Megvártam, hogy Andrew összepakoljon, és kora délután elfoglaltam a pályát. Nagy reményekkel szálltam vízre, bő félórán át radarral vizslattam a terepet. Találtam két ígéretes púpot, az egyiknek hét, másiknak nyolc méteren volt a teteje, körülöttük 12-14 méteres mélységek... A rézsűk hullámzás felőli oldalaira raktam le a cuccot – itt is mindig a szembeszélre összpontosítok. Viszonylag nagyobb területre, egyesével szórtam szét kb. 20-20 szem bojlit púponként, és a horog köré még egy szűk maréknyit dobtam.
Sötétedés után nem sokkal már be is futott az első kapás, egy jó tízes pikkelyes rohant el a balossal. Éjfél után még egy hasonló a másik botra, majd reggelig nagy csend következett.
Délelőtt kilenckor egy újabb tőponty után a szerelékem a mélyebb vizekbe került: a hetes púpnál közel tíz méteres mélységig engedtem le, ott már kissé ragadt az ólom; gondoltam, megnézzük, járnak-e a halak odalent is. A déli harangszóra egy nagyon furcsa kapás jött a mélyből:
bebólint a spicc, éppen hogy meghúzza az orsót, és már ejti is vissza pár centit, majd újra rábólint...

A H-bójákra ne erősítsetek plusz súlyokat – nem kell arra fél kiló ólom, bőven elegendő a gyárilag szerelt 100-150 gramm is, de ennél fontosabb, hogy horgászat után ne hagyjátok benn a vízben ezeket!

A dőlőbójákat pedig ne téglával súlyozzátok le, és nagy mélységekbe ne is rakjatok ilyet, mivel könnyen lecsúszik a platóról, majd pár hét alatt tele lesz kagylóval, utána pedig a megakasztott halak egyből szakítanak, ahogy hozzájuk érnek!

Kézbe vettem a botot, és indultam a csónakkal. Amikor fölé értem, csak a hatalmas súlyt éreztem. Egy lassan mozgó ellenféllel kezdődött a tánc, méghozzá egy nagy ponttyal, ami nem szaladt el, csak komótosan sétált a púp körül... Fárasztottuk egymást már vagy tíz perce, amikor egyszer csak érztem, hogy pattog a zsinórom, a hal valamibe beleúszott! Ilyen nincs! Tudtam, és lelki szemeimmel láttam, hogy a hatalmas hal ahogy birkózik odalent, megfog egy akadót... Még volt némi kontaktus, de már egyre kevesebb. Próbáltam több irányból kiszabadítani, köröztem a csónakommal, belazítottam, majd újra ráemeltem, ám hirtelen megkönnyebbült a cájg. Nem hiszem el...!
Percekig összezuhanva ültem a csónakban, de aztán erőre kaptam, és mentem a partra szerelni. Közben elgondolkodtam, vajon mit találhatott? Egy drótkötelet, vagy egy törésoldalon lecsúszott régi bóját? Ezek mind életveszélyesek, és nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy igyekezzünk magunk után kiszedni mindent a mederből...
Mérgelődtem még egy keveset, aztán újult erővel indultam a következő bevetésre.
A délután csendesen telt, de éjszaka újabb két szép tíz feletti pikkelyessel csatáztam. 

A khm... testes hölgy
A következő nap délelőttjén ismét kilenc körül indult az élet, előbb egy nyolcas tükrös, majd egy 14-es hosszú töves dolgoztatott meg. Egy órakor pedig a balos boton újabb húzós kapás, de fölé érve lesz csak világos, hogy az előtétzsinórom elakadt valamiben. Amikor ráemelek, azért mintha megmozdulna, ráfogok hát kézzel, így lassan, de jön fölfelé a nagy súly. Felhúzok egy „bent felejtett” H-bóját, rogyásig tele kagylóval – azonnal beugrik, ez vághatta el tegnap is a zsinórom. Gyorsan bedobom a kagylótömböt a csónakba, és megyek a hal után, ugyanis még vagy harminc méter hiányzik a damilból. Ez is jó hal lesz! Lassan ballag a mélyben, nem rugdos, csak nagyokat bólogat a spicc. Szívem a torkomban dobog, szinte remeg a kezemben a bot, ismét nagy ponty van a horgomon! Az északi szél közben egyre erősebben fúj, hiába próbálom egy helybe kormányozni a csónakot, sodródok a kifelé... Telnek a percek, a hal nem mutatja meg magát, együtt közeledünk a parthoz. Érzem, hogy nem tudom a mély víz felett tartani, ki fog dobni a hullám. Nem baj, van rajtam combcsizma, fejben el is készül a forgatókönyv: majd kilépek a partra, és a térdig érő vízben megszákolom. Ám pont a csónak megfeneklésének pillanatában jött föl a hatalmas ponty, ezért már nem tudtam terv szerint cselekedni, inkább újragondoltam: nem léptem ki, hanem csak térdeltem a csónakban, elővettem a merítőt, és a következő felszínre húzásra már alá is toltam. Megvan! Szákomban egy fenséges kerek tükrös! Hamar szétszedtem a hálót, térdemmel szorítottam a csónak oldalához, és motor-rásegítéssel eveztem a táborhelyhez. A parton megmértem, kereken 21 kilós volt. Csodálatos hal, egy kalandos fárasztás után. Az elbűvölő, nagy kékségből...

Kalandos csata után kezemben a kövér hölgy

Tízes tükrös a tízes vízből

Az elkövetkező három napban a szél egyre csendesedett, a kapások pedig vele együtt fogytak el. Jött egy-két hal általában a délelőtti órákban, de pénteken tábort bontottam. Elhatároztam, hogy hamarosan visszatérek, és csónakból fogok horgászni, úgy ugyanis elérem a tó lezárt részeit is. (Mert a partra bár nem lehet kilépni a bányaterületeken, a vízről azért engedélyezett a peca.)
Erről a csónakos kalandomról a következő részben számolok be.