A Kékség kegyeltje 2. rész: Csónakból cserkészve

Ahogy az előző rész végén említettem, elhatároztam, hogy visszatérek a gyékényesi Kotróra, és csónakból fogok horgászni. Amikor a tervemről meséltem, mindenki megmosolygott, mert ugyebár mit is csinál manapság az „egyszerű horgász”, amikor látja, hogy a pontyok tőle messzebbre forognak? Előveszi a mélydobokat, és behúzza a szerelékét négy-öt, vagy akár hat-hétszáz méterre is… Nekik javaslom, hogy próbálják ki egyszer a csónakos pecát – a feeling összehasonlíthatatlan lesz!

Bizonyára nem akkora a komfort, mint egy kényelmes nyaralóban, vagy egy árnyékos fa alá gondosan felállított sátorban, de a kapás és halfogás élménye semmihez sem mérhető, ha a víz veszi körül az embert. A csónakos pontyozás az a csodaszép műfaj, mely egyszerre korlátoz és nyitja ki a világot: nekünk ugyan nincs nagy mozgásterünk, de mégis szabadok vagyunk, bárhol megállhatunk, könnyedén odébb csoroghatunk. Ezt tettem én is.

A bedőlt fák, akadók mindig kecsegtetőek

Helyválasztás
Kora este érkeztem a tóhoz. Egészen sötétedésig figyeltem a vizet, jókora pontyokat láttam fordulni a nagy sziget délnyugati spicce előtt. Nem is lehetett kérdés, hogy reggel itt kezdek. Jó barátom, Bodrogi Laci, az idén elkészült – és igen beszédes nevű – Halfarkas Horgásztanyáját ajánlotta fel bázisként, ami a régi bánya melletti öbölben, az „A” szektorban helyezkedik el, saját parttal rendelkezik, így ideális horgászhely, e mellé csónakos kikötésre is kiváló. Nekem pontosan erre volt szükségem, úgyhogy kaptam is az alkalmon.
Hat óra körül hajóztam ki, ám a motorom három perc után megadta magát, így evezővel, lassú csapásokkal tettem meg a hátralévő utat a kiszemelt szigetvéghez. A partközelben radarral körbenéztem, találtam egy ígéretes földnyelvet, tapogattam egy keveset, és a kilenc méteres vízen ledobtam egy H bóját. Kikötöttem, csúzlival lőttem pár szem bojlit a bója környékére. Egyik szereléket ide dobtam, a másikat pedig egy bedőlt fa elé kb. 10-es mélységbe, majd erre is lőttem néhány szemet.
A csónakos várakozás egészen más, mint a megszokott, sokkal élőbb és izgalmasabb még úgy is, hogy ha csak a part előtti sekélyvízben horgonyoz az ember: gyönyörű halak mutatták magukat előttem órákon át, kisebb burvány balról, nagyobb fordulás jobbról, közelemben voltak a pontyok, ennek egyértelmű jelét adták.
Közvetlenebb a kapcsolat a szerelékkel is, ami minden rezdülést átvesz, de továbbít is a víz felé. Ezért előre felkészültem, például az enni és innivalót bekészítettem a székem mellé, és igyekeztem nagyon óvatosan mozogni.

Gyékényesen én így dobok a közeli helyekre: balanszírozott horogcsali Goo-val, mellé egy kis PVA csomagocska

Nem kell nagy eszközpark, hogy a legizgalmasabb pecában lehessen részünk

Felrobbant a jobbos
Kilenc óra körül a jobbra, a bedőlt fa elé dobott bot spicce nagyot görbült, csúszott a pálca a megtámasztott evezőn, és már füstölt is az orsó dobja! Ráemeletem, de a halat csak mintegy negyven méteres kirohanás után tudtam megállítani. Gyorsan eloldottam a csónakot a stégtől, a horgonyt egyik kezemmel és lábammal rásegítve tudtam csak felcibálni, a balos botnak a felkapókarját átváltottam és elindultam a hal után: jobb kezemben tartottam a botot, ballal aprókat eveztem felváltva a két lapáttal. Ahogy a hal közelébe értem felhagytam az evezéssel, sodródtunk a gyenge szélben, miközben figyeltem, hogy a másik bot zsinórját nehogy összeszedjük. Komoly csata következett! A ponty legalább tíz percen át komótosan körözött a mélyben, és csak nagyon lassan kezdett fogyni az ereje. Centiket, ha tudtam nyerni a zsinórból... Hosszú percek teltek el ezzel az araszolással, mire megpillanthattam a kristálytiszta vízben a hatalmas barna árnyát – ami újra a mélybe tört. Másodjára aztán már könnyebben felhúztam, azonban a felszín közelében ismét megfordult a kapitális tükrös, és visszabukott. Érezhetően már a maradék energiáit mozgósította, ami még pár kirohanásra elég volt ugyan, de végül merítőmben kellett megpihennie a Kotró óriásának. Gyorsan kitekertem a másik botot, és kievickéltem a szigethez, ahol kikötöttem a helyemhez. Hamar zsákba tettem és mérlegeltem a halat: 23 kiló! Örömömben szinte repkedtem a föld felett, csodálatos volt a hal, de maga az élmény is fantasztikus volt. Vendéglátómat azonnal ugrasztottam, aki kölcsöncsónakkal evezett be hozzám, hogy segítsen fotózni – még egyszer köszönöm, Laci!

23 kilós csónakos pontyom – igazán különleges trófea

Immár újra szabadon

Rosszul taktikáztam
Miután újra magam maradtam, visszadobáltam a botokat, csúzliztam ismét pár szemet, és vártam. Na ez az, amit nem kellett volna… Bizonyára a fárasztással és a fotózással járó vircsaft szétcsapta a partmenti helyet, már nem is forogtak a pontyok, kapás sem volt estéig.
Bíztam még a naplementében, de a halak nem tértek vissza. Át kellett volna költöznöm egy másik helyre, de a reggeli akció bizakodóvá tett, ami, azt gondolom, érthető. Nem baj, tanulva az első napból, elhatároztam, hogy másnap pár óra kapástalanság után új helyre fogok költözni.

A szűkös hely és a puritán körülmények még nem jelentik azt, hogy ne lehetne kávészünetet tartani

Csak a legszükségesebb dolgokat pakoljuk be

Más reggel
Már pirkadatkor neki indultam, és nagy reményekkel kötöttem ki az előző napi sikeres szigetoldalban. A jobbost újra a fa elé, a süket balos botot pedig új helyre dobtam. Csendesen elhelyezkedtem, kisvártatva pedig a halak is megjelentek. Eddig minden ígéretes...
Nyolc óráig fordult még pár jobb ponty a sziget körül, de kapásig nem jutottak – azaz jutottam –, aztán szépen elcsendesedett a környék. Az előző napi kapásidőre még rá is húztam egy kicsit, de tíz órakor felszedtem a horgonyom és neki indultam a tó északi térfelének.

Az északi oldalon napközben mozogtak a halak

Pontyok a vasútparton
Ahogy a szűkületen áteveztem, mintha egy másik világba érkeztem volna: pontyok a partszélben, pontyok középen, pontyok mindenhol!
A magaspart előtt volt egy rész, ahol több szép fordulás is mutatkozott, ott lehorgonyoztam hát. A parti törésre dobtam mindkét botomat, 9-10 méteres mélységekbe. Egy óra nem telt el, és elfüstölt is a jobbos: bő tízes pikkelyest szákolhattam. Visszadobtam újra, de a ribillió itt is megugrasztotta a pontyokat, messze tőlem mutatták csak magukat már. Nem baj, akkor megyek én utánatok... – és másfél óra múlva már egy új részen kötöttem ki.
Itt sem kellett túlságosan sokat várni, hogy előző példány ikertestvérét szákolhassam. Aztán a hal után visszadobtam ugyan, de közben már az új helyet vizslattam. Nemsokára ismét költöztem, ez a pálya viszont már nem ajándékozott meg kapással, így naplemente után a bázis felé vettem az irányt.

Ha maga a horgásztanya is egyszerű és a taktika sincs túlkomplikálva, akkor miért pont a szerelékemmel trükköznék?

Evezés közben előtörtek az egykori emlékek, eszembe jutott a tizennyolc évvel ezelőtti első gyékényesi pecám, és sok-sok élmény, melyek kitörölhetetlenek. A rengeteg bejegyzés mellé ez a mostani csónakos kalandom is bevésődött a gyékényesi emlékkönyvembe örökre.