Jó, de miért?
Nálunk sokan szoktak zigelni, ugyanis elég hatékony módszer. Különösen kora tavasszal én is eredményes vagyok vele, aztán később, az első kapások után március és április környékén úgy tűnik, a halak elkezdenek a fenéken táplálkozni. Bizonyos helyeken jól látszanak az iszapfelhők, amiket a halak kavarnak fel (és ha a szél megfújja egy kicsit, akkor szabályos csíkok lesznek belőlük). Azon a bizonyos pecán is ez történt, de mivel a madarak is okoznak ilyesmit, amikor habzsolják a rovarokat azok rajzása idején, eleinte úgy véltem, jó lesz nekem a vízközt továbbra is. Erre ráerősített az az infó is, hogy a nagy tőponty is elcsábult a ziges habszivacsra. Ez megerősített abban, hogy ez lesz a jó út, mígnem 24 óra kapástalanság és kitartó iszapfelhő-képződés után eljött az idő, hogy taktikát változtassak: a feneket céloztam meg. Rengetegféleképpen lehet persze a fenéken horgászni. Úgyhogy érdemes kitérni arra is, miért épp a PVA-s megoldást választottam.
Az első húsz kiló feletti angliai pontyomat a PVA-nak köszönhetem
Az évnek ez a szakasza az, amikor elkezd feljönni az új vegetáció a mederben, nálunk ezek többsége egy hosszú, fűszerű hínár. Zig riggel horgászva úgy szoktuk beállítani a szereléket, hogy a horog épp efölött legyen, így az ebben a magasságban bóklászó pontyok figyelmét felkeltse. Ezúttal azonban a halak lejjebb mozogtak, a növény között, illetve az aljzaton, így én is lejjebb kezdtem keresni őket: a hínárszálak tövében. A legtöbben ilyen helyzetben a chod szereléket választják, holott az a legrosszabb megoldás az effajta – fűként felemelkedő – hínár esetén. A chod rig ugyanis inkább a szőnyegszerű növényzeten működik, az erős hínárszálak csak eltartják a fenéktől.
Dobtam párat simán csak ólommal, míg nem találtam egy koppanós kemény részt. De visszatekeréskor éreztem a gazt az alján így is. Ebből arra következtettem, hogy a jó beállás még ott sem biztosított. Persze kicsit nehezebb súly és valami trükk segíthet megvédeni a riget – hiszen azt mindenképp el kell kerülni, hogy a horog hegyére hínár kerüljön (tehát tönkretegye az esélyeinket). Vagyis mi a megoldás? Egy PVA csomag.
Az inline ólmok ennek a technikának a nélkülözhetetlen kellékei
Szóval, ugyan nem erről vagyok ismert, pláne nem jellemzően nagyhalas taktika, bevetettem. Elvégre a jó horgászt nem az teszi, hogy a legfelkapottabb rigeket és módszereket alkalmazza, hanem hogy alkalmazkodik az adott helyzethez.
Mire azonban bedobtam a PVA-tasakokkal kiegészített szerelékeimet, úgy tűnt, hogy a halak odébbálltak. Eleinte tehát úgy tűnt, hogy hiábavaló volt a fáradozás, de másnap reggel ismét mozgást lehetett látni a meghorgászott részen: visszatértek! Az első kapást egy kisebb pontynak köszönhettem, és mivel épp volt velem egy srác a melóból, készítettünk is egy kisfilmet erről.
Egy órám volt már csak, amikor visszadobtam, de a halak még ott voltak, sőt két nagyobbacska forgott is a víztetőn, vagyis bizakodhattam. Amikor beemeltem a következő kapásnak, tudtam, éreztem, hogy ez már nem a telepített méretűekből való, és mikor azt is megláthattam, hogy töves, már csak három lehetséges példányra szűkült a kör – végül pedig annak bizonyult, amiben titkon reménykedtem: a tó legnagyobb hala. Rövidesen becsusszant a merítőbe a Kókuszdióként is ismert ponty, mely az első ötven fontnál nagyobb angliai tőpontyom is egyben.
A PVA-tasakos megoldást azóta egyre többször alkalmaztam. Például a Parco del Brenta nevű olasz horgászparadicsomban a Thinking Tackle forgatásán is, szintén eredményesen.
PVA-tasakot használva nem kell tartanunk a gubancolódástól
Többen mondták, hogy itt a kis táplálékra fókuszálnak a pontyok – azt gondolom, ebben szerepe lehet a helyben árusított pelletnek, ami jó tápanyagforrás a halaknak, és ahogy hallottuk, odáig vannak érte. Mi is kipróbáltuk tehát, mégpedig PVA-tasakkal együtt és methodozva is.
Az első éjszaka után azonban a methodot félretettem, mert egyáltalán nem voltam meggyőződve róla, hogy az erő, ahogy meg kellett küldeni, illetve a becsapódás és a mélység következtében rajta van-e még a csalipellet. Ilyen gondjai az embernek a PVA-csomaggal nincsenek…
De vajon mi lehet elég kis csali a horgon, és mi való a tasakba?
Legtöbbször pellet kerül a PVA-ba, amit rendszeresen használok, az a Response Pellet, és az Activ-8-at is nagyon kedvelem, sok szép halat hoztak már az évek során, de mivel a Brenta-parkban a saját pellet függőjévé váltak a pontyok, ott azt választottam.
A csaliválasztáskor a hordóformájú, simafalú waftereknek szavazok bizalmat elsőként
Persze amikor megtöltöm a tasakot, mindig teszek bele mindenféle poralapú csalogatókat is. Alulra kerül a csali maga elsőként, aztán a finom por rá. Nem igazán számít, hogy milyen porról van szó, a lényeg, hogy a horgot védje. Ezúttal Active-8 keveréket töltöttem a Kamakura horog mellé.
Csalinak valami kicsi és lebegőt szeretek feltenni, mondjuk egy dumbbell tökéletesen megfelel a célra. Amilyen hosszú, annyira nem is nagy, és félig lebegőként jó esélyünk van arra, hogy könnyen a pelleteket hörpölő ponty szájában kössön ki. A szín gyakorlatilag attól függ, van-e kedvencünk.
Az olasz pontyok csak a pellethez ragaszkodtak, a PVA-csomagok ellen nem volt kifogásuk… Kifogásom nekem volt: mondjuk, ez a példány
Hogyan kerül a rig a PVA-tasakba?
Fontos kérdés. A kis etetés híveként a rövid, nem merev rigeket részesítem előnyben. Az esetek többségében ezt 10-15 centis fonott (Supernatural) zsinórból kötöm. Ez könnyen befér a tasakba, amit használok, és a gyors akasztáshoz is hozzájárul, még akkor is, ha a ponty nem mozdítja meg a fejét a csali felszívása után: az a lényeg, hogy elég hosszú legyen ahhoz, hogy a hal beszippanthassa a csalit, de elég rövid, hogy megakassza, mielőtt megszabadul tőle.
Minimalista szerelékről beszélünk, tehát a hatos horgot csak simán felkötöm az előkére, egy igen kis hajszálelőkét kialakítva. Egy két és fél, háromunciás szögletes inline körteólom pedig elég ahhoz, hogy a nagyöblű Kamakura akadni tudjon.
Én egyszerű szerelékkel szeretek pontyozni, és mint látható, a PVA-zsákos rig is lehet egyszerű. A hatékonyság nem a bonyolultságban rejlik, hanem az adaptációban. Ott vessük be, ahol szükség van rá, és úgy, ahogy kell. Tömören. Ennyi.
Az aerodinamikán van a lényeg: készítsük a zsákocskát áramvonalasra, amennyire csak lehet. Ezt nyilván némi gyakorlattal érhetjük el, de nem lehetetlen. Sokan szokták előkével, szerelékkel együtt előre elkészíteni a PVA-csomagokat, hogy csak hurkolni kelljen a főzsinórba, és már dobható is. Még ha ez valóban egyszerűsíti is a dolgunkat, én azért szeretem frissen összeállítani a végszereléket – visszadobáskor és hal után egyaránt. Megfontolandó az ólmot még a csomagolás előtt valami porba bedobni, hogy a nedvességet megkösse, így megelőzhető a PVA korai oldódása.
Először is vegyünk elő egy közepes méretű Solidz tasakot és hajtsuk vissza a tetejét
Tegyük a felcsalizott horgot az aljára
Szórjunk rájuk némi etetődarát vagy -port,
… hogy eltakarja és védje őket
Az ólmot fogjuk meg a sarokban, és töltsük tovább a zacskót, de most már pellettel
Most tegyük a tetejére az ólmot és tömörítsük vele a pelletet
Az ólom pereméig mehet rá az újabb adag pellet
A tasak nyakát megragadva pár csavarással húzzuk szorosra a csomagot
Zárjuk le PVA-szalaggal a zsák száját
Ha megnedvesítjük a szalagot, elég csak rásimítani a zsákra, odaragad
A kiálló sarkokat is megnedvesítve tudjuk visszanyomni és ellapítani
A fólia felesleges részét ollóval vágjuk le a kötés felett
Kezeink között sodorva formázzuk hengeressé és áramvonalassá
Így néz ki az én PVA-csomagom, amikor kész
Darrell Peck